5fejezet

Mégis mit képzel magáról azaz ember, aki elhagyott engem, amikor ötéves voltam? Soha sem volt rá szükségem, és most se kell! Se ő, se a pénze, semmi sem kell, amihez akár a neve is füződik. Utálom, mert létezik. Utálom, mert lélegzik. Utálom, mert mozog. Utálom, mert beszél. Utálom, mert nevet. Utálom, met utálni akarom, és utálom, mert ő szeretni akar minket.
„...I found myself today,
Oh I found myself and ran away...”
Megszólal a telefonom, és azonnal kikapom a zsebemből.
- Szia, itt Nilla –remegő hanggal kérdezem meg- Ott?
- Rómeo vagyok... –nagy levegőt vesz- Nini, hol vagy? Hallottam mi volt.. mi volt apával, de kérlek gyere vissza, hiszen nem akarom, hogy bármi bajod legyen!
Sírni fogok... sírni fogok... Nem!
- Bátyus, én nem tudok visszamenni, amíg Ő is ott van. Nekem ez nem megy...
- Szükségünk van rád, Nini. Szükségünk... –és letette. Meg sem várta a válaszom, mert tudta, hogy így jobban fog hatni rám, és a terve bejött, mert hatott rám. A szívem megtelt könnyel és mindjárt robban. Tudom, hogy visszakéne mennem, de nem tudok. Nem tudok megszökni, nem tudok visszamenni, semmit sem tudok ebben a percben... egy üresfejű baba vagyok, amit lehet mozgatni. Ki mozgat? Ki mer mozgatni, amikor mindjárt meghalok? Ki akarja véghez vinni azt, hogy nincs tovább? Esik az eső, és a helyzet az, hogy már nem csak a felhőből esik, hanem bennem is. A szívem zokog: anyuért, a testvéreimért és... és magamért. De akkor se tudok visszamenni, képtelen vagyok rá! Nevezz naplóm nyugodtan gyávának, de akkor sem megy... azaz ember miatt, akit az apámnak kéne neveznem, de képtelen vagyok rá.
„...I found myself today,
Oh I found myself and ran away...”
Miért telefonálnak ennyien??
- Szia, Nilla vagyok...
- Niniii, itt Lizzieeee!!
Lizzie, vagyis Elizabeth a legjobb barátnőm már kiskorom óta. Jóban-rosszban együtt.
- Szia Lizzie, hogy vagy?
- Most ne rólam beszéljünk, hanem Te mesélj szívem. Hogy vagy?
Összekell szednem magam, mert ez így nem mehet tovább, hogy mostanában mindig rajtam van a sírás.
- Rosszul. A lehető legrosszabbul, de Liz...én tényleg nem akarok most erről beszélni.
A másik oldalról hallom a levegővételt, majd a válaszolt:
- Drágám, tudod ugye, hogy mindig számíthatsz rám?
- Köszönöm Liz
- Találkozunk? –kérdezi olyan kislányos hangon, mint a kétéves picik, amikor kedveskedni szeretnének. Nem szeretem a nyávogós lányokat, de Lizinek jól áll...
- Ki tudsz jönni a Saunt LaPrima kórház előtti parkba? Tudod, ahol a szökőkút van... –kezdek bele, hiszen most kell olyas valakinek a társasága, aki úgy ismer engem, mint a tenyerét.
- Ninii persze! Öt perc és ott vagyok, akkor a szökőkútnál találkozunk! Puszillak
- Puszillak –mosolygok, és megszakítom a hívást, majd a telefont elteszem a zsemembe. Ezután odamegyek a szökőkúthoz és leülők a szélére, és csakúgy elkezdenek folyni a könnyeim. Nem állítom meg őket, hiszen mi értelme lenne? Ha folyni akarnak, folyjanak. Most döbbenek rá, hogy csalódtam... apába. Nos igen, leírtam. „Apa, csalódtam benned” Miért nem tudom ezt a szemébe mondani? Miért nem megy elküldenem őt a fenébe, amikor legszívesebben leköpném? Egyszer megteszem... és már előre félek attól a perctől, mert akkor ráfog jönni, hogy igenis érdekel mi van vele, mert olyan embert nem köpünk le, akivel nem törődünk valamilyen szinten. De én nem akarok törődni...
- Niniiiiiiim –rohan idehozzám egy hosszú szőke, magas hajú lány nevetve és egyszeriben nekem is jókedvem lesz. Puszit adunk egymásnak, majd leül mellém. Pont jókor jött: a könnyeim már nem nem látszanak a kinti wilág számára.
- Gyors voltál Lizim. Futottál? –mosolygok rá.
- Alap, hiszen szükséged van rám
- Szeretlek te csacska –dőlök a vállára, s hirtelenjében valami különössel válaszol:
- Neked nem itt kéne lenned, szívem.
Felállok vele szembe, és csodálkozva nézek rá:
- Akkor mégis hol kéne lennem? Nekem már nincsen semmim...
- Ez nem igaz! Ott vannak a tesóid és anyud
- Tudod, hogy nem úgy értettem Liz...
A lány fölugrik, megfogja a kezem és a kórház felé húz. Nem szólok semmit, csak megyek. Az eső közben már elállt, s újból kisütött a Nap: talán Lizzie miatt. Talán azért, mert ha visszamegyek a kórházba, akkor jó hírt kapok anyáról.
- S most bemegyünk –szólal meg a barátnőm a kórház bejáratánál, s elindul befelé, de szigorúan úgy, hogy a kezemet fogja. Még mindig némán követem. Majd egyszerre csak azt veszem észre, hogy Lizi mosolyogva áll a baloldalamon, míg a testvéreim szembe velem az apámmal és a barátnőjével együtt... Az „apám”.