3fejezet

- Nekem sétálnom kell... –nyögöm ki halkan, a kórház várótermében. Még mindig semmi hír anyáról és a műtétjétől, pedig már lassan két napja ülünk itt. Két napos folyamatos műtét... Nem jó hír.
- Hova mész? –teszi föl a kérdést az apám, mire ellenségesen nézek rá:
- Eddig se törődtél velem, úgyhogy ne most kezd el a törődést, légyszíves –sóhajtok- Elmegyek, mert elkell mennem... Majd jövők, hisz úgyis visszatérnék anyu miatt...
A bátyám a szemembe néz, s röviden kifejti véleményét.
- Nini, nézz fel az égre és mindent választ megkapsz a kérdéseidre, amikre eddig azt hitted, hogy megválaszolhatatlanok. Csak bízz!
Öcsém, Kamilló, átölel s úgy mondja:
- Minden kis apró porszemet nézz most át az utcákon, s csak akkor gyere vissza, ha mindre tudod a választ.
Mosolygok. Sírok. Szeretem őket.
- Fiúk esküszőm, hogy visszajövők.
Odajönnek hozzám és átölelnek. Ott állunk hárman a kórház várótermében, s sírva ölelkezünk. Három testvér. Szeretem őket: az életemnél is jobban.

Hét éves voltam, amikor anyu egyszer nagyon beteg lett. Elkapott egy vírust, s két hónapig csak aludt és aludt és aludt. A bátyám volt kilenc, az öcsém öt, így Gina nagymama vigyázott ránk, és gondoskodott anyuról vagyis a lányáról. Igazából csak arra emlékszem, hogy nagyon féltettem anyut, s így minden este odalopóztam az ágyához és odafeküdtem mellé, mert csupán így tudtam nyugodtan elaludni. Ilyenkor a nagyi reggel mindig visszavitt a szobámba, hogy ott keljek fel és, hogy sokáig tudjak aludni. De mindig felkeltem, így a nagyival kiülültünk a teraszra és beszélgettünk vagy játszottunk vagy éppenséggel a konyhába mentünk, hogy nagyi elkészítse a reggeliket. Féltem, de egyben boldog is voltam ebben az időben... ugyanúgy, mint most....

 A kórháztól egészen a szemben található parkig mentem, s ott leültem az egyik padra. Jó volt a tiszta és kellemes levegőn lenni, jó volt azt érezni, hogy minden rendben van. Gondolkozni is lehetett ott, mivel hétágra sütött a nap. A levegő csodákra képes.
- Nilla? – jött felém egy rövid fekete hajú, igazi deszkás kinézetű srác: a volt szerelmem, aki mostanra csak igazi jóbarát lett.
- Szia Mario, hogy vagy? –állok fel, puszit adok az arcára és újból leülők a padra, míg ő is leül mellém.
- Semmi extra, de inkább te mesélj Ni. Hogy van anyukád?
Hát ezt meg honnan tudja? Lehet, hogy Milánó kicsi, de azért nem ennyire.
- Honnan tudod? –csodálkozok, mire Mario elneveti magát:
- Rómeotól, aki kicsit túlságosan kivan-állapotában hívott fel, hogy lemondja a tegnapi bulit. Akkor kérdeztem rá, s elmondta. Sajn...
- Ne! Csak ezt a szót ne mondd ki, kérlek! – nézek rá kérőn, de egyben harciassan, mire Mario jól a szemembe néz:
- Ni nem tudod, hogy mit ér...
Erre most nincs erőm...
- Most ne... kérlek... –nézek én is a szemébe, s annyira látom, hogy megakar csókolni, de alig észrevehetően megrázom a fejem  De a srácot nem abból a fajtából faragták, hogy hagyja a dolgokat elmenni a szeme elől, így most se hagyja...
- Szeretlek Ni...
- Mario, ne. Kérlek!
- De nem bírok már szerepet játszani, hogy nem érzek írántad semmit, mert ez nem igaz! Szeretlek, a fenébe is! – s megcsókolt. Hiányzott. Túlságosan is hiányzott, de ez most nem a legjobb időzítés, hiszen az anyumat bent műtik már kétnapja a kórházban! Lehet, hogy én vagyok túl maradi, de ez nekem nem megy, így ellökőm magamtól és felállok. Ránézek, bele a szemébe, majd csendben elmegyek. Most mindenki hagyjon békén, csupán ezt szeretném: olyan nagy kérés??
A madarak csicseregnek, a nap hétágra süt, az emberek lassan lépkednek előre: én mégis szomorú vagyok. Nem hallom a madarak szívhez szoló dalát. Nem hallom az emberek nevetését, akik körülöttem vannak. Nem érzem a szagokat, a szeretetett. Nem látom azt, ami most annyira hiányzik: a biztos jelen s jövő. Bizonytalan vagyok mindenben: legyen az kórház vagy a való élet. S hirtelen meglátok egy családot előttem: anya, apa és három testvér: két fiú, és egy lány, aki a legkisebb lehet közöttük. Mintha magunkat láttam volna... Ahogy nézem ezt a családot, hirtelen sírás fog el. A könny csak úgy folyik a szememből: már alig látok valamit, így fogom magam és leülük a legközelebbi padra. Itt már elengedem magam, s csak úgy folyik a könnyem, mint aki most szabadult. Jól esik.
„I'm fly
The original
I'm sly
Unpredictable...
I'm nearly irresistible
And I don't even try
I'm easily excitable,
Completely undeniable,
And sometimes unrealible.
Don't ask me why,
Don't ask me why”
Ez  a szöveg most pont rám illik. Skye Sweetnam énekli, akit egyszerűen imádok, mert olyan, mint én. A számai egytől egyig hasonlítanak rám, és épp ez a jó.
A telefonom hirtelen rezegni kezd a zsebemben. Előveszem, s a kijelzőn az „Ismeretlen” hívás szerepel. Kénytelen vagytok felvenni, így alig síros hanggal veszem fel:
- Szi... –összeszedem magam- Szia, Nini vagyok. Te?
A másik oldalon se mondható, hogy jobb a helyzet: mármint lelkileg:
- Nini, a műtétnek vége. Gyere ide, amilyen gyorsan csak tudsz!
A bátyám...
- Már ott is vagyok!! –lecsapom a kagylót, s rohanok a kórházig, ami a parkkal szemben van, így nem kell sokat futnom. Bár még mindig sírok, amikor befutok a műtőszoba várótermébe, de jóérzés fog el, amikor ránézek családtagjaim arcára: mosolyognak.

http://youtube.com/watch?v=dXODJKvytWU
Ez a szám tud valamit. Mintha rólam szólna... a mostani lelkemről... A moment like this...
- Nini, meg vagy? –hajol hozzám a bátyám, Rómeo avagy Rome.
Nincs rendben semmi, főleg az nem, hogy jól vagyok és minden rendben és minden csudajó.
- Rosszul vagyok és ideges vagyok és türelmetlen és idegen. Miért nem tűnnek el innen az emberek? Miért nem megyünk már anyuval haza, boldogan? Miért vagyunk itt olyan emberekkel, akiket életemben nem láttam és nem is ismerem őket? Miért kell mindent megtennem az apámnak, aki tíz évig felém se nézett? Miért?? Miért bátyus, miért??
Apám erre rámnézett, de most hidd el naplóm, teljesen hidegen hagy. Főleg ő, aki az apámnak vallja magát, pedig tíz évig azt se kérdezte meg, hogy mi a jó szent fitymeg van velem! Úgyhogy most se legyen rám kiváncsi, mert falakba fog ütközni. Egy jó erős falba...
- Húgi sétálunk, most! –adja az utasítást Rome, majd fölsegítve a székből, egészen a teraszig megyünk. Igen, itt van terasz, jaj de jó...  Most ennek miért nem tudok örülni? Miért változik minden jó rosszá? Egyáltalán, mi értelme az életnek?
Kiértünk a teraszra. Hideg van már és este. Mit is várok hajnali egytől? Hogy napsütés legyen? Jó vicc...
- Na most Nini mesélj! Mi van veled? –fordul felém Rome.
- Már bent elmondtam –duzzogok, s nézem a semmit. Néha olyat is kell.
- Mégis?
- Semmi , Rome! –az első tünet: kifakadás. Utálom ezt a világot!!
A bátyám rámnéz, s a szeméből mindenegyes érzelmet kilehet olvasni, amit most ebben a pillanatban érez. Megrökönyödést, szeretetett, tanácstalanságot...
- Rome kérlek, hagyj...
Elém áll, s jó mélyen a szemembe néz:
- Ha azt hiszed, hogy magadra hagylak, az egyetlen húgomat ráadásul, akkor hihetetlenül nagyot tévedsz, mert én bizony soha nem foglak magadra hagyni Nini. Érted? Soha!
- S, honnan veszed, hogy én soha sem fogok eltűnni úgy, hogy ne találj meg? –nézek bele én is a szemébe. Mondjuk nincs más választásom...
- Nem tudom a  jövőt Nini, csak a múltat és a jelent. Azt se tudom, hogy most mi jár a fejedben, de azt viszont tudom, hogy én mit gondolok most. Soha nem akarlak elveszteni, érted? A húgom vagy, az egyetlen és szeretlek. Mindig számíthatsz rám, bármi is történt vagy történni fog.
- Nem akarok senkire sem számítani. Nem akarok senkit magam mellett. Nem akarom azt se, hogy szeressenek. Utáljanak, mert én is utálok mindenkit! Elakarok szökni, érted bátyus?? Elakarok szökni innen a fenébe, s tudod mit? El is fogok! –s berohanok a teraszról, egészen le a lépcsőig, majd a kórház kijáratánál megtorpannok: Tényleg ezt akarom? Két perc gondolkodás után megszólalok. Csak úgy magamnak... nagyon halkan:
- El akarok szökni, és nem érdekel a jövőm. Most nem akarok itt lenni. Most nem –s kiléptem a kórház ajtaján. Ég veled múlt!