Ahogy kiléptem a kórház kapuján, már meg is bántam. Annyi érzés uralkodott bennem. Most komolyan itt hagyom az édesanyámat, aki rákos? Ez volt a legelső gondolatom.  Képes vagyok erre? Képes lennék itthagyni a testvéreimet, a szörnyű apánkkal? Sajnos tudatosult bennem hogy igen, mivel meg sem álltam,  csak mentem végig az utcán.Megállíthatatlanul folytak a könnyeim.Végülis most mit akarok? Ég veled múlt? Hiszen nem fogom csak úgy elfelejteni,  ami történt, van egy életem, amit most itthagynék? Ez nem én lennék. Viszont annyi minden felgyülemlett bennem az utóbbi napokban,hogy muszáj egyedül lennem, s végiggondolnom a dolgokat. 
Megálltam egy padnál,s leültem. Körbenéztem. Szívem mélyén rosszulesett,hogy utánam sem futott a testvérem. De mindegy is, így könnyebb gondolkozni. Hirtelen eszembe jutott Mario. Hiányzik. Hiányzik a csókja...de ez az érzés eltörpül a félelem mellett. A bizonytalanság, ami felemészt. Azt se tudom mi van anyával. hiszen be se mentem hozzá.Hiányzik. Szeretem, s tudom,hogy ő is.Ő egy mintaanya, aki mindent megad a gyerekeinek, büszke vagyok rá,hogy ő az anyám.El se tudom képzelni mi lenne velem, velünk, ha valami súlyosabb gond történne. Ha nem élné túl...
Ahogy így merengtem a dolgokon, egyszer csak leül mellém valaki. Az apám, aki átakar ölelni, de én nem hagyom.
-Kicsim, kérlek.. ne legyél már Te is ilyen, épp elég nehéz így is...
-Tessék? -fakadok ki- Hogy nehéz? tízenkét éven keresztül nem érdekeltünk téged, és ezek után Te azt mered mondani,hogy nehéz? -hatalmas levegőt vettem-  Képzelem mennyire sajnálhatod anyát. Maximum azért gyötörne a bánat,mert veled kéne élnünk, és így aztán vége lenne a kis barátnőddel
folytatott nyugis életeteknek. És neho....
-Na jó, elég! Elegem van,hogy én vagyok mindenben a hibás. Átgondolod mégis,hogy miket mondasz az apádnak? Tudod te milyen nehéz volt azt a döntést véghez vinnem,hogy elköltözzek a világ másik végébe, és ne is lássalak benneteket? Nem tudom, hogy mennyit mesélt neked anyád ezekről a dolgokról, de nem úgy tűnik,hogy túl sokat. Anyáddal boldogok voltunk,szerettük egymást. Ezért lettetek Ti is. De minden megváltozott. Anyád kiutált engem a házból, és rettenetesen nehéz volt vele élnem egy idő után, és rá kellett jönnöm,hogy nekem ez nem megy, még nem tartok ott,hogy komolyan tudjak élni egy öttagú családban. Szégyelnivaló,de így van. Én még nem készültem fel ilyen dolgokra akkoriban. Ezért is menekültem el valami messzi városba. Szégyeltem magam. Érted?
-Nem.. egyszerüen nem tudom megérteni, miért nem gondoltál ezekre a dolgokra előbb?!
Komolyan mondom Naplóm, hogy  próbáltam együttérezni vele, végiggondolni a dolgokat. De nem.. nem értettem meg. Nem értem, hogy akkoriban harminchárom évesen miért ilyen felelőtlen valaki.
-Nem tudom. Nehéz volt. Rosszul döntöttem sokszor,tudom jól. De így alakult. Nem vagyok jó apa, ezt belátom. Még azt sem tudom mondani,hogy szeretlek benneteket, hiszen alig ismerlek titeket. De szeretnék ez ellen tenni. -elmosolyodott- Szeretnék veletek jóba lenni. Nem várom el,hogy hívj apának, de örülnék, ha jó viszonyba kerülnénk. És most,hogy anyátok ilyen állapotba került, még nehezebb lesz Nektek. Szüksége van Rátok. Nem szeretném, ha rátok hárulna a feladat, ezért szeretnék segíteni némi anyagi hozzájárulással....tud...
-Ezt nem hiszem el!!! Nem hiszem el,hogy anyu egy kórházba fekszik betegen, Te meg itt pénzt akarsz nekünk adni. És mégis hogy gondoltad? Adsz egy kis casht, és el van intézve? Majd utána visszamész a kis nőddel, ahonnan idejöttél, és aztán el vagyunk megint felejtve? Ez hihetetlen,komolyan mondom! Én kis naív meg már azt hittem, hogy mégiscsak van benned némi érzés, kezdtelek megérteni, kezdtelek elfogadni..erre meg.. hát ez igazán szép volt!
Fel is pattantam mellőle , és futottam ahogy a lábam bírta. Persze Ő próbált utolérni, és szólongatott,hogy álljak le, de futásban jó vagyok, abban legalább még jó vagyok...  Nem akartam vele beszélni, nem akartam látni se. Teljesen lesokkolt ez az egész...még jobban fáj, mielőtt odajött a padhoz, és elkezdtünk beszélgetni.
Csak szaladtam,szaladtam,míg rá nem kezdett az eső...