1fejezet

Az álom, amely magával ragadott, maga volt a csoda. Bár nem tudom miért hiszem ezt, de most nem ez számít. Csupán az számít, hogy megálmodtam valamit... megálmodtam, hogy apám visszatér, s boldogok leszünk. Hogy honnan jösz vissza? Amikor öt éves voltam, apám elment Horvátországba, mert elege volt az anyámból. Összevesztek. Válni is akartak. De aztán a sok papírmunka miatt, inkább apám elment tölünk olyan messzire, hogy még véletlenül se fusson össze anyummal. Nos igen, sikerült neki, mivel elég távol van. Mi Olaszországban, abban is Milánóban. Apum pedig Horvátország Zagrabjában. Most tizennyolc vagyok, s ötéves korom óta egy levelet se kaptam tőle, de a tegnapi álmom azt mutatta, hogy hazajön. Végleg. Nem tudom mit érzek, mert nem érzek úgymond teljes boldogságot... de közönyt se érzek, hiszen mégis csak az apám, igaz? Ti mit éreznétek a helyemben? Jaj naplóm, fogalmam sincs mit teszek, ha az álmom megvalósul. S azt se tudom, hogy a többiek mit tennének. A bátyám most húszéves, az öcsém pedig tizenhat. Eddig jól elvoltunk négyen, túl jól. „A négy muskétás”, ahogyan anyu hív minket már gyerekkorom óta, s ez így jó. De az apám...

Áh, mindegy. Ez csupán egy álom volt, ami jó volt, szép volt, de nem a valóság. Mit törődök vele ennyit?? Hiszen apámat még csak nem is ismerem, mivel ötéves voltam, amikor csak úgy fogta magát és lelépett! Úgyhogy számomra nincs apám... Bár, ha visszajönne örülnék, de ha nem jön vissza, akkor nem leszek apáca miatta. Éljen boldogan, mert mi is azok vagyunk. Jól megvagyunk nélküle!

- Nilla, figyelj rám egy picit, kérlek! – szólal meg a velem szemben levő vörös hajú, s vékony, fiatalos anyukám. Hát igen, éppen a nappaliban ülünk és tv-zünk.

- Igen, anya? –kérdezem, felnézve a naplómból.

Anyu, aki a Sarah névre hallgat, szomorkásan és karikás szemekkel néz rám. Már itt tudnom kellett volna, hogy nagyon nagy gáz van! De helyette csak hallgattam anyát:

- Figyelj ide Nini, a testvéreidnek már elmondtam ma reggel ezt a bizonyos dolgot, azért nincsenek itt –sóhajt egyett- Ninim, apád ma reggel felhívott, hogy itt van Milánóban és látni szeretne tuteket. Éppen ezért... hát igen... holnap ide jön...

Tessék??? Az álmom....

- Szóval ma reggel...

- Igen. Tudom Nini, hogy most haragszol, de kérlek bocsáss meg, hiszen nem tudtam, hogy hogyan mondjam el neked. Mégis csak lány vagy, s érzékenyebb, mint Kamillóék.

Kamilló az öcsém, míg Rómeo a bátyám. Igen, eléggé hülye neveik vannak, de nem minden a név. Meg amúgyis, ezek a nevek igazi olasz nevek, és imádom is meg minden, de egy kicsit sok. Nem elég, hogy olasz vagyok, de még a nevem is ezt mutatja... hát nem tudom, de nekem ez sok. Mindegy. Amúgy igen, ha még nem mondtam volna kedves naplóm: Nilla vagyok, de a családom és a barátaim mind Nininek hívnak. Meg néhány jófej tanár is. Szeretem.

- Oké. Akkor holnap jön apa –lehajtom a fejem, majd rögvest ránézek anyura, mert valamit muszáj megkérdeznem- Miért pont most akar minket látni? Miért nem tíz évvel ezelőtt? Miért pont most?

Anyu feszeng, és ebből is tudom, hogy van még valami. S ez rossz fényt vett apára ebben a percben, hiszen eddig soha sem voltak titkaink egymás előtt, most meg, ahogy megjelenik apa, rögvest jönnek a hülye titkai.

- Anyu, mi a baj?

Nagy levegőt vesz, majd válaszol:

- Igazándiból nem csupán apa jön holnap látogatóba.... – kezdi, de megállítom.

- Még ki? Nagyi?

Nos igen, az apai nagyimat se láttam már ötéves korom óta. Ő is eltűnt, mint a kámfor, csupán ő itt maradt Milánóban. Ennyit az apai családom összetartozásáról.

- Nem –sóhajt- A jövendő feleségével jön...

Azt hiszem rosszul hallottam.

- Hogy tessék? Kivel?

- Tudom, hogy hihetetlen és rossz ezt hallani Nini, de igaz. S azért jönnek ide, mert apád beakarja nektek mutatni...

- Ez röhej! Nem látott vagy tizenkét éve, de most hirtelen beakarja mutatni a barátnőjét?? Minek? –most kiakadtam, de szerintem joggal. Mégis mit képzel?

- Tudom. Amikor közölte velem ezt a telefonban, akkor én is így reagáltam, mire azt mondta, hogy joga van látni titeket. S igaza van...

- Nincs joga, mivel elhagyott minket! Anya! –nem hiszem el, hogy anya még apa mellett áll!

- Joga van Nini, hiszen az apád, bármit is tett.

- Vagy tenni fog....

- Jó ember, hidd el –mosolygott anyu rám, s a szemében hirtelen valami olyasmit láttam meg, amit azt hittem, hogy már nincsen anya szemében. Hogy mit? A szerelmet. Anyu még mindig szerelmes apába, még mindig! Ajj. Már éppen megakarom kérdezni, hogy mit érez apu íránt, amikor beront a bátyám és valami iszonyú feldúlt:

- Utálom, utálom, utálom!! Hogy lehet valaki ennyire önző és egoista sznob?? S én vele jártam! Nem hiszem el, egyszerűen, ilyen nincs! Látni se...

- Mi történt Veronikával, Rome? – anyum aszokásos kérdése. Amúgy Veronika a bátyám barátnője, míg a Rome Rómeo becézése.

- Semmi. Épp ez az, anya, hogy soha semmi sem történik vele, de mégis egy elkényeztetett, bekpzelt, sznob, önző, egoista lány!!

- S ezek mind ma derültek ki, bátyus? –próbálom elfojtani a mosolyom, ami még úgy ahogy, de sikerül.

- A mai napig rózsaszín felhőben éltem, ha Verora gondoltam, de mától! Mától nem!

- Miért? – most már tényleg érdekelt. Tudom naplóm, egy kicsit kiváncsi alkat vagyok ( egy mosoly villan fel arcomon, ezen az elöző mondaton).

- Nem mindegy, húgi? Hagyjál már te is! –s felrohan a szobájába, míg anyával egymásra nézzünk és elnevetjük magunkat. A lényeg, hogy apát már el is felejtettük, s ez így jó. Ők négyen az én családom: „a négy muskétás”. S ezt senki sem veheti el, senki nem lehet az ötödik. De most abbahagyom az írást, mert öt perc múlva vacsi.

Puszi naplócskám:

Niniiii