2fejezet

Nos, nem is tudom, hogy mit mondjak, mivel már itt van apa. Ugye, tegnap mondta anya, hogy ma jönnek, hát igen: én azt gondoltam, hogy ilyen este fele, de nem, mivel beállítottak délre és még mindig itt vannak. Este kilenc van.

- Nini, kijösz velem egy percre? –jött ide hozzám Rome, a bátyám. Azonnal felpattanok, és kimegyek vele a kertünkbe. Mi lehet a baj?

A kertben aztán faggatni kezdem:

- Rome, mi baj??

- Szerinted? –majd rám néz olyan „nem bírom tovább”tekintettel, s folytatja- Mit keresnek itt? Tök jól elvoltam nélküle eddig...

Apáról beszél, és valamiért megértem. Nekem se hiányzott, s nem is fog, de a mai látogatást látva tudom, hogy nem fogunk szabadulni tőle.

- Kiváncsi volt ránk... –grimaszt vágok- tizenkét év után.

- Épp ez az, hogy pont most van ránk kiváncsi! Itt valami van a háttérben, valami van...

Erre már én is gondoltam, de amikor ezt anyunak kifejtettem, akkor csupán annyit mondott: „Túl sok filmet nézel, Nini”, és otthagyott a gondolataimban. De Rome-al más, hiszen a bátyám, aki épp úgy filozofál az élet dolgain, mint én.

- Talán most tudatosult meg benne, hogy a gyerekei vagyunk és szüksége van ránk. Talán...

- Kizárt. Mindent elképzelek, de ezt az egyet nem –rázza meg a fejét Rome, mire az öcsém fut ki hozzánk sápadt arcon:

- Gyertek már!! Anya rosszul lett!!

Bátyámmal összenéztünk, s azonnal futottunk be a nappaliba, ahol anyu tényleg falfehér arccal ült az egyik kanapéban, s a szeméből láttam, hogy azt se tudja hol van. Kérdőn néztem arra az emberre, aki az apámnak mondja magát:

- Mi történt?

Nem kaptam választ, így egy kissé ingerültebben kérdeztem meg újból:

- Mi történt??

Erre „apa” végre rám nézett, de a szeméből kilehetett olvasni a választ, ami egyenlő volt egy nagy nullával. De azért figyeltem a szavaira:

- Itt beszélgettünk, majd úgy körülbelül öt perccel ezelőtt valamilyen rohama lett, és elájult. Most tért magához...

Anyára mutattam:

- Szerinted ez az állapota azt jelenti, hogy minden rendben van vele és teljesen magához tért?? Te egyáltalán tudod, hogy ő itt kicsoda?? Mert komolyan mondom úgy beszélsz, mintha azt se tudnád, hogy kik vagyunk!! Egyáltalán mit keresel itt?? –kijött minden. A testvéreim fogtak le, hogy most ez nem a megfelelő pillanat a balhézásra, így elmentem felhívni egy mentőt. 104.

2órával később. 23:00

Itt vagyok a Saunt LiPrima kórházának második emeleti várótermében az öcsémmel, a bátyámmal, az „apámmal” és a leendő feleségével, noh és Gina nagyival, aki anyu anyukája. Utálom a várakozást, főleg úgy, hogy tudom: anyut mütik. Amikor bejöttünk a mentővel a kórházba, akkor az orvos mondta, hogy az ilyen hirtelenjövő rohamok és ájulások valamilyen rák kezdete.

Mi lesz velünk, hármunkal, ha anyunak tényleg rákja van? Én... Én tuti, hogy nem bírnám ki, ha elkéne őt veszítenem. Depressziós lennék, s magamba fordulnék, és nem érdekelne semmi és senki.

...

De ne gondoljunk a legrosszabbra rögvest. Majd úgyis kiderül, hogy mi baja anyunak, ha vége a műtétnek. Mikor lesz már vége?

...

- Nini, mi lesz, ha... mi lesz, ha rossz írt kapunk majd? –bújik hozzám az öcsém, aki bizony most áprilisban lett tizenhat éves. De erre a kérdésére akkor se tudnék választ adni, ha kettő lenne, vagy éppenséggel harminc. Egyszerűen még magamnak se merem bevallani, hogy mi lenne akkor, ha anyu... ha anyu nem lenne többé...

- Nem tudom Kami. Nem tudom... –s átölelem szorosan Kamit, avagy Kamillót, az öcsémet. A bátyám a jobb oldalamon ül, s csupán bámulja az üres padlót. Megsimogatom a haját:

- Minden rendben lesz, bátyus. Minden rendben –mondom a szavakat, de ha én nem hiszem el őket, akkor a bátyám és az öcsém elfogja? Reménykedek benne, hisz most nekem kell lenni a nagynak, ami ebben a helyzetben nem könnyű.